Tegnap megkínált valaki keksszel. Fehér liszt, fehér cukor... ilyenkor konganak bennem a vészharangok. Próbálom elnémítani őket, mert el tudják keseríteni az életemet, sokszor azt érzem, én már csak azon aggódom, hogy ilyen-olyan egészségtelen minden körülöttünk. Lehet, hogy már egyre gyakrabban sikerül leállítani a vészharangjaim, mégis visszautasítottam a kekszet.
Főleg azért, mert utálom, ha valami megragad a fogaimon és közöttük, nagyon kellemetlen, és nem szeretem, hogy utána meg ronda arckifejezést is okoz, ha a nyelvemmel igyekszem a ragacsot eltávolítani onnan.
Már többször visszautasítottam így ezt a kekszet is, amivel ott mindig megkínálnak minket, a gyerekek persze nagy örömmel elfogadják, megeszik, megtelik szívük, pocakjuk egy kis odafigyeléssel.
Tegnap eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok visszautasítani semmit, ha megkínálnak valamivel.
Láttam a csalódottságot, hogy ő kapcsolatot akart teremteni velem a keksszel, egy kis gesztus, egy kis odafigyelés, egy kis szeretet.
Én is tudom, és mindig érzem, hogy rosszul esik, ha visszautasítják, amikor megkínálok valakit egy kis finomsággal. Az, hogy milyen minőségű, miből van, ilyenkor mindegy. Fontosabb a kapcsolatteremtés, ami a gyomron keresztül létrejöhet az emberek között... ha megengedjük, hogy létrejöjjön. Lehet, hogy ennél fontosabb nincsen, ennél erősebb immunerősítő sincsen, és lehet, hogy a hagyományos kultúrákban élők, amelyeket Price vizsgált, azért is voltak olyan nagyon egészségesek testi és lelki szinten egyaránt, mert voltak egymásnak.
Köszönet Dénes Áginak, hogy elolvasta és javított a szövegen!
