Meggyleves és más gyümölcslevesek csontlével

Eljött a gyümölcslevesek ideje, már a meggyé is... valamikor még tavaly kipróbáltam az almalevest csontlével elkészíteni. Biztos, hogy marhacsontok is voltak benne, mert a nagyobbik lányom rögtön megjegyezte, hogy ebben csontlé van, és mivel hogy nem kedveli az idősebb szürkemarha erőteljesebb ízét, ennek sem örült túlságosan.
Múlt héten viszont kiváló meggylevest ettünk Lottiéknál, jó kocsonyás mangalica csontlében lett elkészítve, fahéjjal és szegfűszeggel ízesítve, talán még citromkarikák is voltak benne. Méz és/vagy teljes finomítatlan nyers nádból készített barna cukor, és úgy eltűnt az édes-savanyú leveske az édesanyák és gyerekek gyomrába, hogy alig bírtunk a férfiaknak félre tenni! Legelőn tartott tehenek nyers tejéből nyert tejszínnel vagy tejföllel még finomabbá és táplálóbbá tehetjük!

Ezekben a levesekben nincs búzalisztből készített rántás, a csontlétől maga sűrűbb a vizes levesnél. Azt gondolom, hogy a lisztből előállított rántás, amely a levesek és főzelékek sűrűsítésére és táplálóbbá tételéhez szolgál a hagyományosan mindig csontléből főtt levesek és főzelékek pótlása volt, amikor nem volt a háznál vagy az erdőben állat, amit le lehetett vágni vagy levadászni. Majd amikor megtiltották a házi vágást, a búzaliszt szép csöndesen átvette a szerepét, az élelmiszeripar által bekövetkezett további szokások megváltoztatásával utat engedve a túlzott gabona és cukor fogyasztásnak, ami végeredményeként kiválóan kiszolgálja az egészség- vagyis inkább betegségügyet, és gyógyszeripart.

De visszatérve a csontlé és a gyümölcsökhöz: megszabadultam véglegesen attól az érzésemtől, hogy a csontlé és termékei csak a sós ételek alapjául szolgálhatnak! Ma én is kipróbáltam a mangalica csontos meggylevest, és ha vendég is lett volna, nem kérdezte volna, hogy milyen húsíze van, kislányom sem jegyezte meg, pedig ő aztán nagyon kritikus... szóval nincs olyan nem odavaló íze, kiválóan finom meggyes és édes-savanyú lett!

Kapcsolatteremtés és tápálalkozás

Tegnap megkínált valaki keksszel. Fehér liszt, fehér cukor... ilyenkor konganak bennem a vészharangok. Próbálom elnémítani őket, mert el tudják keseríteni az életemet, sokszor azt érzem, én már csak azon aggódom, hogy ilyen-olyan egészségtelen minden körülöttünk. Lehet, hogy már egyre gyakrabban sikerül leállítani a vészharangjaim, mégis visszautasítottam a kekszet.

Főleg azért, mert utálom, ha valami megragad a fogaimon és közöttük, nagyon kellemetlen, és nem szeretem, hogy utána meg ronda arckifejezést is okoz, ha a nyelvemmel igyekszem a ragacsot eltávolítani onnan.

Már többször visszautasítottam így ezt a kekszet is, amivel ott mindig megkínálnak minket, a gyerekek persze nagy örömmel elfogadják, megeszik, megtelik szívük, pocakjuk egy kis odafigyeléssel. 

Tegnap eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok visszautasítani semmit, ha megkínálnak valamivel.

Láttam a csalódottságot, hogy ő kapcsolatot akart teremteni velem a keksszel, egy kis gesztus, egy kis odafigyelés, egy kis szeretet. 

Én is tudom, és mindig érzem, hogy rosszul esik, ha visszautasítják, amikor megkínálok valakit egy kis finomsággal. Az, hogy milyen minőségű, miből van, ilyenkor mindegy. Fontosabb a kapcsolatteremtés, ami a gyomron keresztül létrejöhet az emberek között... ha megengedjük, hogy létrejöjjön. Lehet, hogy ennél fontosabb nincsen, ennél erősebb immunerősítő sincsen, és lehet, hogy a hagyományos kultúrákban élők, amelyeket Price vizsgált, azért is voltak olyan nagyon egészségesek testi és lelki szinten egyaránt, mert voltak egymásnak.

Köszönet Dénes Áginak, hogy elolvasta és javított a szövegen!